Arthur: (Arthur szemöldök ráncolva próbálja kivenni, hogy melyik diák rohangálhat a faluban, egyszer csak felismeri Harryt) Harry? Harry, mit keresel te itt? És mi ez a... (a láthatatlanná tévő köpeny felé nyúl, de mielőtt elérné, Harry gyorsan a háta mögé rejti)

Harry: Ööö..semmi, jó napot! (késik meg a köszönéssel) Én csak sétálgattam, csak egyedül… khm, a viszont látásra (tudja, hogy nem tud így magyarázat nélkül elmenni, de egy próbát megér. S már fordul is meg.)

Arthur: Harry, nem akarom azt mondani, hogy esetleg áthágnád a szabályokat, de, neked a Roxfortban kellene lenned. (megragadja Harry karját) Hová készültél? És mi az a köpeny?

Harry: (Harry tágra nyílt szemekkel néz a férfira) Én nem, én csak sétáltam egyet, elegem van, hogy mindenki engem figyel. Bárhol vagyok mindenki… minden rezzenésemet feljegyzik. Csak nem akartam. (Füllentette Harry, nem akarta az igazat elmondani. Közben kitépi a karját a másikéból.) A köpeny az enyém. Az csak… az… enyém (mondta halkan)

Arthur: Harry, tudom, hogy nem jó, hogy mindenki veled foglalkozik. De nem tehetsz ellene semmit. Gyere! (mire Harry reagálna, Arthur már maga után is húzta egy sikátorszerű utcába) Tudod, te most nagyon fontos vagy, Mindenkinek. Te vagy az egyetlen reménye a világunknak. Harry, a muglik is el tudnak tűnni, ha akarnak. Neked pedig sokkal egyszerűbb. Leülsz a szobádban, magadra teríted a szép köpenyed és nem is törődik veled többé senki...

Harry: (Harry eleinte a cipő orrát nézi, majd felpillant) Hát épp ez a gond! (fakadt ki) Mindenki rám számít! Tudom, én vagyok a kiválasztott, én aki túlélte, csak én győzhetem le, bennem bízik mindenki! Tudom! De elbizonytalanodok! Mindennél jobban segíteni akarok, de ha elgondolkodom, rájövök, hogy ez nem a legjobb felállás. Hogy is gondolhattam akár egy pillanatra is, hogy nyerhetek. (Harry szinte már magának mondja) Tudom, nem gondolhatok ezekre, de nem tehetek róla, ez néha már sok, és úgy érzem, nem bírom! (Felnéz a férfi barna szemeibe segítségre várva, de abban a pillanatban el is kapja.)

Arthur: Harry.. tudom, hogy... illetve nem tudom: csak sejtem, hogy nem könnyű. Harry... győzhetsz. Amíg nem adod fel, addig győzhetsz. Ha feladod, ha elfelejtesz szeretni, és csak ez a düh marad meg benned, akkor nem. Akkor Tudodki győz, te veszítesz és meghalsz. És veszítünk és meghalunk mi is! Hát nem ezt tanította neked... Hát nem ezt mondta mindig Dumbledore is?

Harry: (Harry lélegzete egy pillanatra elakad, mikor meghallja a nevet. Eszébe jut a két nyugodt szempár, amit oly sokszor látott ennek most vége, és igen neki kell győznie) Tudom..(suttogta) Voldemort nem nyerhet! És azt is tudom, hogy sokan segítenek, és igen düh is van bennem! De ha azt mondom, félek, mit tegyek? Győzzem le? Sokszor megtettem már… de most nehezebb. (esetlenül Mr. Weasley-nek dől, nem akarja, hogy a varázsló meglássa a könnycseppet, ami az arcán indul útnak, nem akarja, hogy még gyengébbnek lássa őt!)

Arthur: Először is ne szégyelld a könnyeidet! (Arthur különösen bölcs ma, ez Harrynek is feltűnik) Aztán ne taszítsd el magadtól a barátaidat! És félj, ha kell. És nekik, Ronnak és Hermione-nak mutathatod is. Ők megértenék, hidd el... Most gyere, visszakísérlek a Roxfortba. (átöleli Harry vállát és a kastély felé indulnak)